Hősünk tegnap bőrgyógyászatra vitte gyermekét. Még az általános munkaidő lejárta előtt odaértek, hátha nem kell olyan sokat várni. Bejelentkezés nincs, mert akkor hónapokra előre betelne a várólista, és ez nem cél. Így marad a sorban állás. Megkapjuk a sorszámot. Hmm. 21-en vannak előttünk, és csak egy orvos rendel. Várunk. Várunk. Nagy a tömeg. 16.30 magasságában megérkeznek azok, akik munkából/suliból jönnek. Sorszámot már nem kapnak, mert olyan sok a várakozó, hogy ma nem kerülnének sorra.

Kiakadnak. Jogosan.

Bekopognak a doktornőhöz, aki próbál megoldást találni. Ami nehéz, mert bárhogy dönt, valakinek sérti az érdekeit. Látszik rajta, hogy keresi a megoldást, és a dühös emberek lecsillapodni látszanak. Tovább várunk, és közben több helyről is azt hallani, hogy milyen jó, hogy legalább szép új stadionjaink vannak, ha már az egészségügyünk haldoklik. Vegyük elő a telefont, olvassuk el az aktuális híreket. Fősztori a Szent Imre kórház. Brávó. Amit a hírekben olvasunk, az most itt a szemünk előtt válik valósággá.

Várunk, várunk, kínunkban egy régi Nagy-Bandó poén ugrik be. Várunk, várunk, a sor lassan fogy.

Már több mint 2 órája várunk.Már csak ketten vannak előttünk. Már csak egy. Végre, mi jövünk. Miközben a vizsgáló felé lépünk, közismert arc jelenik meg, és foglal helyet a váróban.

Bent a doktornő profin, de fáradtan hallgatja a panaszt, majd irányít egy másik intézménybe, és közben kéri az asszisztensét, ugyan nézzen már ki, megérkezett-e a közismert arc.

Szólunk neki, hogy ne fáradjon, megérkezett. Mi végzünk, és a folyosón a lift felé ballagva még halljuk, hogy sorszám nélkül, név szerint szólítják.

Hiába, az alpolgármester úrnak nem kell sorban állnia Pestszentlőrincen. Fidesz-mutyi 2015.